Bájmosoly

Midnig is úgy voltam vele, hogy akármennyire nem szeretem az üljünk-össze-és-érezzük-jól-magunkat-közben-meg-okádjunk-az-egésztől partikat, mindig akad valaki, akiért érdemes elmenni. És ilyenkor semmi más nem számít. Még a hatalmas csokrokból áradó rafflesia-bűz, és az émelyítő mennyiségő csokoládé, és ávlogatott édességek szaga sem. A butaember/négyzetméter sokkal jobban kiakaszt, de mindent el lehet viselni, ha valóban fontos. Két órát fejen állva is kibírok, magyarán ezeket az alkalmakat is túl lehet élni, sőt, ha visz magával valami pozitívat az ember, akár még élvezheti is. Pontosan ezért nem értem talán, hogy amikor tartottuk ezt az anyáknapi mizériát, miért hozta rá el anyuka a gyerekét, és miért ment el. Történetesen a mamát elég jól ismerem, lévén a srácaink egy játszótéren legelnek a mai napig is. Tudom, hogy nem szeret lógni a munkahelyéről, és tudom, hogy nem szereti az ilyen alkalmakat. De biztos vagyok benne, hogy sokat jelentene a gyereknek, ha rendesenszocializálnák. Megdícsérnék, ha szépen énekel, és van kinek odaadni a hendméd ajándékot a műsor után, mégha egyik sem sikerült túl fényesre. Nekem sokat jelentett.