Ilyenkor annyira furcsa: Mintha várnék valamire vagy valakire. Ameddig nincs itt, olyan, mintha csak lézengenék és semmi hasznosat nem tennék (még ha éppen dolgozom is, vagy legalábbis azon töprengek), viszont mikor ideér, minden rendben lesz.

Néha csak úgy képes vagyok magamnak generálni a feszültséget.  Elvégre nyár van, tiszta idő, lehetne menni pancsolni a két ebihallal a kertbe, én meg csak itt ülök benne, és nézem őket.

Hiszti a köbön, hát.

Ami azt illeti, elég sok időmet felörli a munkám, a maradék pedig mind a családra megy. Így aztán nem volt éppenséggel számomra túl meglepő, hogy már két éve nem él a jogsim. Nekem nem is lenne túlontúl lényeges, miután gyakorlatilag csak a meridiánt használom, de utóbb realizáltam, hogy tényleg jól jöhet olykor-olykor, ha a talan ismerősök kedvéért friss az autókázási tudásom. Így aztán visszaültem az iskolapadba. Még ha nem is férek már be a pocakomtól.

Lényeg, mi a lényeg, ma volt az orvosi vizsgálat (ne fecséreljünk túl sok szót arra, hogy mennyi értelme is van tulajdonképpen egy hormonálisan teljességgel kiszámíthatatlan terhest egészségügyi vizsgálatra küldeni), ahol legnagyobb hüledezésemre vizeletmintát is kellett leadni. Namármost kész röhej volt, hogy a padtársam (édibédi tizenhétéves kissrác, aki már nagymenőnek gondolja magát, de egyelőre csak cuki) gyakorlatilag remegő lábakkal hozta ki a kis áttetsző pohárban bélbolyhocskáinak természetes végtermékét. A többiek körében is kínos csend honolt, holott addig, mint a kisördögök, olyanok voltak. Pár könnyed viccel (mint például almalé és szappan, mint helyettesítőanyag) szerencsére sikerült oldani a hangulatot, s mire bejutott a nyomorult, már nem is volt fülig vörös.

Persze aztán anélkül adták oda az igazoló lapot, hogy akár ránézett volna egyáltalán a doki, dehát semmi probléma.

Nemrég rátaláltam gyerekkorom hősére és mintaképére, Slappyre. Riasztó, hogy mennyire haosnlóvá váltam hozzá vénkoromra.

"- Miért bömböl ez a gyerek?!

- Nem tudom, de ha nem ül vissza a helyére, hamarosan maga is követi a példáját." - Mindezt a zöld kalapjában, egy fehér virággal. Csúcs a mókus (Radó Döniz hangjával)

Szerencsére Yakoot sem kell félteni, az Animánia egyik főarcát sem:

"- Doki, a jövőbelátok!

- És mikor kezdődött?

- A jövő hétfőn."

Rájöttem a lényegre. A legfontosabb dolog nem is a hogyan, hanem a mit.

Végeredményben ezt akartam. - Akkor pedig már mindegy, hogy hogy értem el. 

Lassan kezdek kiöregedni a szakmából - legalábbis ez az érzésem támad minden egyes alkalommal, mikor a kelleténél agresszívabban intézek el egy ügyet; Nem csak a démont, de az engem alkalmzót is. Oké, az esetek többségében tényleg hülyeségeket kérdeznek, ráadásul a kis lakóm már szíve szerint kikívánkozna. 

És még a tanonccal is kellene foglalkozni.

És még náthás is vagyok.

És még panaszkodom is.

Morr.

A férjem mindig talál valami érdekeset nekem, mikor éppen nem fánkot esznek a társával a járőrkocsiban.

Honnan tudod, ha a környékbéli srácok egytől egyig kútfejű vadbarmok?

- Csúzlizzák a házad.

Honnan tudod, ha a környékbéli terhes anyuka nem az?

- Visszaküldi a lövedékeket. 

Egyébként pedig boldog névnapot kívánok a kedvenc női szinkronszínészemnek, Radó Döniznek. 

Tegnap ünnepeltük a párom születésnapját. Hihetetlen.  Harmincöt éves. Ahogy én is hamarosan az leszek. És leszünk még sokkal öregebbek is. De valahogy egészen egyszerűen nem tudom elképzelni magam máshogy, mint most: Kergetve a démonokat és az ebihalacskáimat. A legidősebbnek is még csak a hátsólába van meg, de hamarosan igazi békakirálykisasszonyok lesznek. Sőt. Attól félek, fognak engem még répapürével is etetni. Nemhogy nevetséges, de szánalmas is a gondolat.

Azt hiszem, ezért mondogatják, hogy élj a mának.